2015-12-27

„A véletlen vagy a sors hozta így?”- Beszélgetés Pintér Bélával | 1. rész

„Figyeltem arra, hogy lassan merjek abból a bizonyos forrásból, hogy mindig legyen ideje újratöltekezni.”

A Fácántánc után Pintér Bélával beszélgettünk, ami olyan jól sikerült, hogy úgy döntöttünk, szinte teljes terjedelmében, két részletben közöljük az interjút. Reméljük, hogy sikerül visszaadnunk az este hangulatát.

A beszélgetésen a Mentőcsónak diákcsoportja vett részt, moderátor: Nyáry Pál, csoportvezető: Pass Andrea. 

Pass Andi: A diákokkal arról készítünk előadást, hogy mi a tehetség sorsa Magyarországon? Czeizel Endre nagyon sokat foglalkozott a kérdéssel, és azt vette észre, hogy háromszáz évre visszamenőleg a magyar tehetségek 90%-a külföldön kamatoztatta a tudását, illetve nagyon sanyarú sorsuk volt. És ez azóta nem nagyon változott.

Pintér Béla: Amennyiben én egy tehetséges alany vagyok, a sorsomat pillanatnyilag nem nevezném sanyarúnak.

Andi: Az első foglalkozások alkalmával végigvettük a független színházi alkotókat, csapatokat, de rajtad kívül nagyon kevés olyan művészt találtunk, aki képes volt a társulatával egyfajta anyagi biztonságot is megteremteni a hosszú távú működéshez. Ebből a szempontból is tanulságos lehet ez a beszélgetés veled, innentől viszont átadom a szót Palinak, ő készült rengeteg kérdéssel…

Nyáry Pál: Engem nagyon érdekelne az, hogy te mit gondolsz arról, hogy a többi független társulat helyzete miért ilyen sanyarú?

Béla: Nyilván azért, mert kevés a pénz. A mi közönségünk viszont anyagi szempontból kompenzálja azt, ha adott esetben a kultúrpolitika mostohán bánik velünk. A jegybevételünk és a TAO-nk jelent valamiféle biztonságot. Ezért nem fordulhat elő velünk az, ami mondjuk a Szputnyikkal, hogy külföldi projekteket, koprodukciókat kellett vállalniuk a fennmaradásuk érdekében. Ami minket illet, mi mindig kisebb léptékben gondolkodunk, amennyiben kicsinek számít az a cél, hogy sikerüljön a következő előadás. Mindig bezárkózva dolgoztunk a társulat úgymond elefántcsonttornyába, nagyon ritkán mentem bele koprodukciókba. Közben kialakult a saját arculatunk, amit a közönség mára jól ismer. A Szputnyik talán azért is forgácsolódhatott szét, mert nagyon sok külföldi munkát kellett vállalniuk. Ennek az lett az eredménye, hogy amikor Bodó Viktor külföldön dolgozott, rendezőket hívott az itthon maradt csapathoz, így viszont nem tudott kialakulni egy egyéni, összetéveszthetetlen arculat.

Pali: Meg tudnád fogalmazni, hogy mi alkotja a ti egyéni arculatotokat?

Béla: Nálunk mindig kortárs magyar darabok születnek. Különlegesnek számíthat az előadások hangvétele, abszurditása, a zene használata is, mégiscsak van egy egyedisége ezeknek a dolgoknak, amitől sok néző azt gondolhatja: ,,mintha nem is színházban lennénk, vagy ha színházban vagyunk, én ezt szeretem”. Ez valamiféle biztonságot, kiszámíthatóságot is jelent. Nyilván vannak, akik elutasítják ezt a formát, de az előadások nézettségéből kiindulva sok embert vonz a mi színházunk. A társulat működésének 17 éve során kisebb-nagyobb hullámvölgyekkel ugyan, de végig érvényes előadásokat hoztunk létre. Most egy hasonlat jutott eszembe, hogy van egy forrás, de nem arra a forrásra kell gondolni, ami a sziklafalból buzogva ömlik, hanem arra, amire vigyázni kell, hogy milyen tempóban mered ki belőle a vizet. Ilyen tekintetben,- ha már megtiszteltetek azzal, hogy a tehetség kapcsán kérdeztek engem-, figyeltem arra, hogy lassan merjek abból a bizonyos forrásból, hogy mindig legyen ideje újratöltekezni.

Pali: Az előadásaid felismerhető stílusjegyeit mennyire építetted tudatosan?

Béla: Azt csináltam, amit jónak éreztem. Természetesen vannak valamiféle stílusjegyek, a humor és a tragikum elegyítése akár pillanatokon belül,- ami speciel a Fácántáncnál, hogy úgy mondjam, nem annyira sikerült, inkább a humor dominál az előadásban. Ha láttátok a korábbi munkáinkat, azokra ez inkább jellemző, de erre nem tudatosan törekedtem. Ez egy olyan dolog, amire adott esetben magam is rácsodálkozom. Nem tudom, van-e tapasztalatotok alkotói folyamatban, amikor sikerül belerévülni a majdani előadás víziójába, beszélsz a figurákkal, megszemélyesíted őket,- akkor már látod az adott szereplő tragikumát és a humorát is. Egyébként később, amikor már próbáljuk a darabot, meg szoktuk beszélni a színészekkel, hogy egy adott poén benne maradhat-e az előadásban vagy sem.

Pali: Volt olyan poén, amire azt mondták, hogy ezt nem?

Béla: Volt. Ha sokan mondják a társulatból, akkor azért azt megfogadom. Vagy azt mondom, hogy nézzük meg az előadáson, és ha ott sem működik, kihúzzuk.

Andi: Volt ilyen poén a Fácántáncban?

Béla: A László Petrás buktatást lehet, hogy ki fogom húzni, az nem működik.

Pali: Amikor nekilátsz egy darabnak, megszületik az ötlet, akkor egy egész előadás képe jelenik meg előtted vagy csak egy motívum?

Béla: Először csak a vezérmotívum van meg, utána jön az előadás váza, hogy nagyjából miről szóljon a darab. Beszéljünk például a Fácántáncról. Ott maga a pávatánc volt az alapötlet. Talán hallottatok az úgynevezett Mexikói Teréz Anyáról, akinek volt egy hatalmas árvaháza, ahol rengeteg gyerek élt. Kiderült, hogy a gyerekeket szexuálisan zaklatták, verték, és ezzel kapcsolatban eszembe jutott, hogy a jelenkori politikai történéseket le lehetne képezni egy nevelő intézeten belül. De egyébként az alapötlet Michael Haneke Funny Games című filmjéből jött. Vajon mi ihlette Hanekét erre a történetre? Talán az, ahogy a Jörg Haider-féle szélsőjobb megjelent az osztrák politikában. Talán Haneke ezt a jelenséget próbálta modellezni egy ilyen példázattal. Zárójelben jegyzem meg, hogy a Fácántácnál elbíztam magam. Úgy gondolom, hogy a Szutyokban, a Kaisersben és a Titkainkban elég jól meg tudtunk felelni annak a feladatnak, hogy az aktuálpolitikai eseményeket indirekt módon mutassuk meg. Itt nagyon megszenvedtem ezzel a dologgal.

Pali: Nagyon személyes hangvételűek az előadásaid, személyes sorsokat mutatsz meg nagyon közelről. Ezekbe mennyire írod bele magad, a saját, éppen aktuális problémáidat?

Béla: Változó. A legjobb példa erre mondjuk a Sütemények királynője, amiben a gyerekkori élményeimet írtam meg, de mondjuk a 42. hét problematikájához nincs közöm, ez tehát a képzeletem szüleménye.

Pali: Akkor csak az a lényeg, hogy megfogjon egy téma?

Béla: Igen. Nyilván szerencsés, ha az embernek van valamiféle személyes tapasztalata az adott problémával kapcsolatban, ha van valami köze hozzá, de nem mindegyik önéletrajzi ihletettségű.

Pali: Előfordult már, hogy tudatosan kerestél témát?

Béla: Nem. Egyszerűen eszembe jut egy ötlet, tehát nincs az, hogy… Hoppá, egy kivétel van. A Titkaink, érdekes. Felkértek egy nemzetközi projektre, aminek az volt a témája, hogy hogyan élték meg a Vasfüggönyön inneni országok a besúgórendszert, ill. hogy a rendszerváltás után hogyan nézett szembe vele az adott társadalom. Engem ez annyira nem érdekelt, de aztán eszembe jutott, hogy ennek van egy olyan vetülete, amihez viszont érzelmileg nagyon is kötődöm, és ez a táncház. Elgondolkodtató, hogy mekkora sikere lett az előadásnak. Lehet, hogy most már szükségem lenne ilyen külső ötletekre.

Pali: Írtál már rossz darabot? Volt olyan ötlet, amit elkezdtél kidolgozni, de azt mondtad rá, hogy ez nem jó, és inkább abbahagytad?

Béla: Nem, de olyan volt, hogy közben kiderült, hogy rossz az ötlet. A próbafolyamat során vagy az történik, hogy egy jó ötletet a lehetőségekhez képest tökéletesre csiszolunk, vagy mentsük, ami menthető. De olyan még nem fordult elő, hogy lemondtam volna a bemutatót. Utólag, lehet, hogy bölcsebben tettem volna…

Pali: És ezt melyik darabról gondolod?

Béla: A Párhuzamos óráról. Ott konkrétan felmerült a kérdés, hogy bemutassuk-e? A mi léptékünkben bukás volt. Úgy, ahogy működött az előadás, de nem lett túl jó. Viszont utána jött a Szutyok, ami meg… Szóval ez a mélypont valószínűleg olyan erőket mozgósított bennem, aminek talán meg lett a hozadéka hosszú távon.

Pali: És akkor ez volt az, amire leginkább azt mondod, hogy nem vagy vele elégedett?

Béla: A Párhuzamos óra, az Öl, butít és a Korcsula, amiket kevésbé szeretek, és ezeket már nem is játsszuk.

Pali: A Korcsula is egy horvát pályázatra készült, igaz?

Béla: Igen, igen, látom készültél, valóban horvát téma kellett egy fesztiválra.

Pali: Írsz, rendezel és játszol is, ráadásul nem kis szerepeket.

Béla: Kivéve a Fácántáncban. Kicsit bejövök az elején meg kicsit a végén.

Pali: Igen.

Béla: Sajnos.

Pali: Mennyire okoz nehézséget kívülről látnod, rendezned magad a próbákon?

Béla: Megkérdezem a többieket, hogy jó-e, amit csinálok vagy ők mondják, hogy „ezt inkább ne”. Ezt meg szoktuk beszélni, és ez általában működik is. Egyébként ez nem egy egyedülálló dolog, más színházi közegben, egy kőszínházi próbafolyamat során is érzékeli a színész a körülötte zajló dolgokat, van véleménye a kolléga munkájáról.

Pali: Vannak olyan emberek az életedben, akik nagy hatással voltak arra, amit most csinálsz?

Béla: A Simon Ferenc Bőripari Szakközépiskolába jártam, és az egyik osztálytársam barátnője jelentkezett a Pinceszínházba. Szóltak nekem is, hogy próbáljam meg, így kerültem az akkori Arvisura Színházba, ami a Grotowski iskolát követte, mostanság talán fizikai színháznak szokás nevezni az ilyesmit. Ez egy olyan soha nem látott világ volt, ami teljesen megváltoztatta az életemet, a Somogyi-féle Arvisura mindenképpen nagy hatással volt rám. Ebben a közegben az etalon a legendás Grotowski mellett az Odin Teatret, Gardzienice volt, ahol a színész professzionális és sokoldalú, nem csak beszélni tanul, tud táncolni, énekelni, zenélni, tehát egy komplex eszköztárral bíró színészet az ideál. Nagyon szerettem még a Gyerevót, amit mostanság már talán ritkábban lehet látni Budapesten, bár régebben gyakran megfordultak a Merlinben. Az Utolsó vonal és Regős János is hatással voltak rám. János annak idején megírta a nagyanyja és az anyja történetét, Piroska, családi hisztériák címmel. Az előadás tanulsága az volt számomra, hogy mekkora ereje lehet ennek az originális élménynek, mármint az ősbemutatónak. Hogy a nézők akkor látják először a darabot, és ha jól sikerült megírni, milyen nagy hatással lehet a közönségre.

Pali: Van olyan ember, akinek ki szoktad kérni a véleményét a próbafolyamat során vagy előtte?

Béla: Ascher Tamást például mindig el szoktuk hívni a megnézésekre és a társulat tagjait természetesen.

Pali: Mennyiben befolyásolja az alkotófolyamatot, hogy hol fogjátok játszani a darabot?

Béla: A BÁRKIBÁRMIKOR úgy kezdődik, hogy a drogosok betolják a cuccot, felemelkednek a Holdba, majd megérkeznek az Átriumba. Ilyen tekintetben befolyásolhatja.

Pali: Az nem érdekel, hogy nem színházi térben csinálj előadást?

Béla: Nem, miért? Tudom, hogy ez egy tendencia, de nem. Legyenek jók a színház adottságai, lehessen látni és hallani. Egyébként az is egy izgalmas, érvényes dolog, amikor egy alkotó kifejezetten nem színházi térben keresi az adott előadás közegét, de a mi munkamódszerünkhöz ez nem passzol. Nem ezen jár az eszem mostanság.

Pali: Szerinted mennyire lesznek időtállóak a darabjaid, ha a színészeid, akikre írod őket és akikkel dolgozol, visszavonulnak?

Béla: Nemrég volt az Átriumban egy Parasztopera Fesztivál, ahol határon innen és túlról öt Parasztopera előadás szerepelt, de ezeken kívül még két másik adaptációról is tudok. Azt hiszem, hogy a kérdésedre ez egy jó válasz. A Sütemények királynőjét már többen is megcsinálták, Lengyelországban is, a Kaiserst Sepsiszentgyörgyön mutatták be, Székesfehérváron lesz a Szutyok

Pali: De mégiscsak azért megy el a néző egy Pintér Béla előadásra, mert a társulatod színészeit akarja látni…

Béla: Igen, de ettől függetlenül más társulatban is működhetnek ezek a darabok.

Pali: És tetszettek? A Parasztoperákról jókat nyilatkoztál…

Béla: Igen, igen. Természetesen egyikkel sem voltam maradéktalanul elégedett, de mindegyik tetszett. Például a sepsiszentgyörgyi Kaisersben a humort tök jól megcsinálták, az előadás fájdalmát már kevésbé, amit nagyon hiányoltam, azoknál a részeknél is inkább a humor dominált. De az a tapasztalatom, hogy működhet, ha tehetséges ember nyúl az adott darabhoz. És ilyen tekintetben nem tartom kizártnak, hogy az utókor is használhatja majd ezeket a drámákat.

Pali: És akkor az sem érdekel, ha valami teljesen mást csinálnak a darabokból?

Béla: Ha hülyeséget rendeznek bele, akkor az nagyon dühítő, mert ott ülsz a nézőtéren, és látod, hogy körülötted mindenki értetlenül néz, hogy ki írta ezt a baromságot? Közben meg tudod, hogy jól van megírva, csak valami hülyeséget rendezett bele az illető. Mondjuk láttam már ilyet is.

Pali: Mint a Batman-es poén?

Béla: Igen, igen, ezt kitől hallottad?

Pali: Egy interjúban olvastam.

Béla: Aha. Na, hát az például szörnyű. Ugye a Parasztoperában van egy poén, amikor az előadáson belül a darab reflektál önmagára. A református lelkipásztor, akit megcsalt a felesége, és amikor egyértelművé válik számára, hogy nem a saját lányát nevelte eddig, így kiált fel: „Ne bántsa a kislányomat!” Mire az Állomásfőnök ezt válaszolja: ,,Micsodádat? Ez nem a te lányod! Te nem figyeltél az előbb?” És ezt nem lehetett hallani, mert az előző, primitív poénon röhögtek a nézők. Na, ha ilyen van, akkor el is szoktam mondani a véleményem.

Pali: Elkezdtétek már a Katonában a próbákat? (Puccini - A köpeny)

Béla: Nem.

Pali: És mik a várakozásaid azzal kapcsolatban?

Béla: Hát, a félelmeimről könnyebb lenne beszélni. Nézd, azért menni fog ez szerintem. Félek, hogy ötletnek kevés, hogy átírom az operát az általam kitalált sztorira, egyrészt terjedelemben, ugye A köpeny ötven perc, a Triptichon című, három részből álló operának a középső része. Egy színházi előadásra ötven perc kevés, ezért azt tervezem, hogy lesz egy-két rész, ahol egyéb Puccini operákból szövök bele majd motívumokat.

Pali: És az új színészek?

Béla: Inspirálnak, igen, hogy jó színészekkel fogok együtt dolgozni, nem mintha eddig nem dolgoztam volna jó színészekkel.

Pali: Ezt gondolom már sokszor megkérdezték, de sosem merült még fel benned, hogy egy már megírt anyagot csinálj meg a társulatoddal?

Béla: Nem, a mai napig egyszerűen nagyobb kihívást jelent számomra, hogy az általam kitalált vagy megálmodott darabot csináljam meg, onnantól kezdve, hogy a számítógépen leütöm az első karaktert, egészen odáig, hogy a bemutató estéjén, amikor már minden színész bekészült az előadásra, azt mondom, hogy „jöhetnek a nézők!” Ez sokkal nagyobb motiváció, jobban érdekel, sokkal nagyobb kihívás számomra. Lehet, hogy nem is lennék jó egy kortárs vagy egy klasszikus adaptációban.

Pali: Akkor ez inkább belső kényszer, mint az, hogy elvárják, hogy…

Béla: Igen. Egyszerűen ehhez van kedvem, ez az igazi kihívás. Ebben lelem örömömet, ha úgy tetszik. Még akkor is, ha nagyon nehéz az adott munkafolyamat.

Pali: El tudnád magad képzelni valamilyen másik pályán?

Béla: Hát, nehéz. A véletlen vagy a sors hozta így… Biztos, hogy nem lenne teljes az életem, ha nem művészettel vagy éppenséggel valamilyen színházzal kapcsolatos dologgal foglalkoznék. Az egy boldogtalan élet lenne. Nem teljes.

Folytatás következik…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése