2016-01-25

"A tehetséget elnyomni nem lehet."- Beszélgetés Pintér Bélával 2. rész



A folytatásban a szakmai érdekességeken túl az is kiderül, hogy mi Pintér Béla legnagyobb félelme, mi a legszebb álma és melyik előadás ötlete született egy álomból?

A beszélgetésen a Mentőcsónak diákcsoportja vett részt. Moderátor: Nyáry Pál


Pali: Merre tovább? Mi az, amit el szeretnél még érni ezen a pályán? Mi az, ami most érdekel?

Béla: Mindig a következő előadás. Ennél nem is kell több, elég nagy feladat, hogy minden évben 

egy vagy akár két érvényes előadást hozzak létre.

Pali: Most csak a következő, a Katonás előadás van meg a fejedben?

Béla: Nem, már a következő darabon is gondolkodom, amit a társulattal fogok csinálni. 

Pali: Beszéltünk a független színházi társulatok rossz helyzetéről. Van olyan körülmény, amikor 

már meggondolnád, hogy abbahagyd?

Béla: Mostanság igen sokszor feltették ezt a kérdést, például amikor nem adták oda az éves 

támogatást vagy amikor az egyharmadára csökkentették és még sorolhatnám ezeket a 

megrendítő gesztusokat a jelenkori kultúrpolitika irányából… De nincs ilyen körülmény. Mondom, 

nekünk biztonságot jelent a nézettségünk. 

Szepes Anna: És ami nem anyagi jellegű körülmény, hanem valami más?

Béla: Hogyha már nem jutna eszembe semmi. De ebben a pillanatban nem így állnak a dolgok. Még mindig vannak ötleteim, hogy jobbak vagy kevésbé azok, az más kérdés. Még mindig kellően inspirál, amikor megjelenik az a bizonyos első motívum, ami a majdani előadás alapja lesz. 

Borbás Gergő: Sokat beszéltél a kultúrpolitikáról és arról, hogy mi történik itthon. Ez mennyire foglalkoztat a mindennapjaidban, és mennyire dolgozod fel az előadásaidban?

Béla: Akkor érdekel ez igazán, amikor azt mondják például, hogy most nem kapunk támogatást. Akkor ez a düh, torokszorító kétségbeesés generál egy dacreakciót, ami valamilyen módon megjelenik az előadásban. A Szutyokban a szélsőjobb előretörése a téma, az előadást 2010-ben mutattuk be, a választások előtt. Akkor már lehetett látni, hogy a Jobbik igencsak erőre kapott. A Kaisers Tv Ungarnban az inspirált, amikor a kormányzati kommunikáció azt hangoztatta, hogy forradalom történt a szavazófülkékben. Innen jött az ötlet, hogy az előadásban Petőfi Sándortól, aki az életét adta a forradalomért, hangozzon el az, hogy ne dobálózzunk már azzal a szent szóval, hogy forradalom. Vagy például az ügynöklisták még mindig nem ismerhetők, tehát van a társadalmunknak egy titka, erről szól a Titkaink, persze még sorolhatnám az előadásban szereplő titkoknak a különböző rétegeit. A Fácántáncnál pedig a pávatánc-motívum, ami inspirált. De azt hiszem, most egy jó ideig ilyen formában nem fogok aktuálpolitikával foglalkozni. 

Pali: Te miben látod a színház erejét?

Béla: Talán abban, hogy a színházban a pillanat valóban megismételhetetlen. Nem bekapcsolom, rákattintok, rákeresek, hanem ott van az ember a nézőtéren, és ha az előadás jól sikerült, akkor az egyfajta közösségi élményt is okozhat a nézőknek. Egy film is lehet megrendítő, katartikus, de a színház sajátja, hogy ott, abban a pillanatban történik meg, úgy ahogy soha előtte vagy utána nem fog.

Pali: Szerinted lehet a színháznak társadalomformáló szerepe?

Béla: Ha nem is direkt módon, de… Milyen érdekes, mostanában mindenki ezt kérdezi tőlem. Abban azért nem hiszek, hogy egy előadás láttán az emberek felugranak a nézőtérről, és úgy döntenek, hogy forradalmat csinálnak, ezt azért nehéz lenne elképzelni. Az viszont mindenképpen egy létező hatás, amire a Hamletből ismert „egérfogó-jelenet” is épül: hogy az előadást nézve valaki nagyon is találva érezheti magát. Én azt gondolom, hogy a politikusok lelke nem alkalmas erre, nem hinném, hogy felismernék a saját hibáikat egy adott karakterben. Amennyiben a társadalmat a politikusok formálják, akkor némi szkepszissel mondom, hogy a színház bír ilyesfajta hatással. Inkább abban hiszek, hogy egy előadás megrendítheti a nézőt, éppen ezért az egyéni lelkekben megtörténő változásra törekedhet a színház.

Pali: Gondoltál már arra, hogy külföldön rendezz?

Béla: Nem, de ha történetesen ellehetetlenítenék a társulatot, akkor lehet, hogy átgondolnám, de nehéz lenne.

Pali: Szerinted ma egy kezdő színházcsináló milyen úton indulhat el?

Béla: Ez így túl általános… Mondjuk, ha színész szeretne lenni vagy, ha rendező?

Pali: Rendező.

Béla: Hát mi mást tehetne, mint hogy jelentkezik a főiskolára. Ha oda nem vennék fel, keresse meg az útját egy független formációban, és akkor derüljön ki, hogy ért-e hozzá vagy sem. Ha kiderül, hogy igen, akkor az már valami. Az már adhat neki akkora erőt, hogy mindenáron, minden körülmények között létrehozza a saját dolgait.

Pali: Szóval szerinted, ha valaki elég tehetséges, akkor mindenképpen meg fogja találni az útját?

Béla: Igen.

Pali: Hogyan szoktál színészeket keresni az előadásaidhoz?

Béla: Alapvetően a társulat tagjaiban gondolkodom. A Fácántáncnál szerettem volna, hogy a diákokat huszonéves színészek játsszák, de jelenleg a társulatnak nincsenek ennyire fiatal tagjai. Tokaji Andi pedig egy évvel ezelőtt keresett meg azzal, hogy szívesen játszana nálunk. Akkor nemet mondtam, de amikor elkezdtem gondolkodni a darabon, eszembe jutott egy ötlet, amit kifejezetten vele tudtam elképzelni.

Pali: Van olyan színész, akivel nagyon szívesen dolgoznál, de még nem volt rá alkalmad?

Béla: Nem, nincs ilyen, hogy én most de dolgoznék X-szel vagy Y-nal.

Pali: Felmerült már benned, hogy diákokkal vagy diákszínjátszókkal dolgozz?

Béla: Nem. Egyszer meghívtak a színművészetire, az Ascher-Novák osztályba, ahol tartottam egy rövidebb kurzust, majd csináltunk egy előadást, a Korcsulát, ami jó is volt az ő változatukban. Csak akkor elkövettem azt a hibát, hogy átvittem a Szkénébe és megcsináltuk a társulattal is, de egy darabnak nem lehet két bemutatója. Az az úgynevezett „kegyelmi állapot”, ami meglátogathat egy előadást, az egyszer történik meg, legalábbis én egyszer tudom generálni. A diákokkal sikerült is, a társulatban már nem tudtam ezt újra megidézni.

Pali: Azt bevállalnád, hogy te indíts osztályt?

Béla: A dolgok jelen állása szerint azért nem, mert a társulat az én életművem, az én művészeti felületem, ez a fontosabb. 

Pali: És általában mi a véleményed a színházi képzésről?

Béla: Nézd, ha valaki jó színész, akkor annak szinte mindegy, hogy ki a tanára. Sok mindent ösztönből csinál, kialakítja önmagát, a saját stílusát. 

Pali: Van olyan emberi tulajdonságod, amivel meg kellett küzdened, hogy ezen a pályán tudj létezni, dolgozni más emberekkel?

Béla: Hát… nincs. Magam is rácsodálkoztam, mennyire nagy munkabírással viselem a nehezebb szituációkat. 

Pali: Szerinted milyen lehet veled dolgozni?

Béla: Nézd, változó. Az biztos, hogy érik sérelmek a kollégákat, de azért szeretnek velem dolgozni, még akkor is, ha adódnak konfliktusok. De a végeredmény mégiscsak igazolja a közös munkát.

Pali: Volt megoldhatatlan konfliktusod? Volt már, hogy meg kellett válnod színésztől?

Béla: Igen, többször is. Olyan is előfordult, hogy úgy éreztem, hogy valakivel egy percig sem tudok egy légtérben meglenni, és ezt öt év múlva meg is mondtam az illetőnek. Meglehetősen gyenge vagyok ezekben a dolgokban.

Pali: Mennyire nehéz összeegyeztetni a magánéletet a folyamatos munkával?

Béla: A színház az elsődleges, a munka. Meg lehet oldani, hogy a kellő energiákat a színházra tudjam koncentrálni.

Pali: Neked van olyan dolog, ami teljes kikapcsolódást jelent a színháztól?

Béla: Igen, a sport. Biciklizek, a Hármashatár- hegyhez szoktam kitekerni, minden nap, ha tehetem, de szeretek a természetben futni is például. Ez az intenzív fizikai megerőltetés vagy aktív pihenés az egyetlen, ami valamennyire ki tud kapcsolni. Amennyiben a színház egészséges szenvedélynek számít, akkor a színház mellett ez a második, még egészségesnek nevezhető szenvedélyem. 

Boznánszky Anna: Bicajozás közben nem az előadások járnak a fejedben?

Béla: De, igen, igen…

Pali: A társulatnak vannak szertartásai?

Béla: Jaj, nem. Ezek kamuk. A próbán, ott dőljön el, hogy mi lesz majd az előadáson, ne a szellemeket hívjuk.

Pali: Te vallásos vagy?

Béla: Se az igent, se a nemet nem tudom teljes meggyőződéssel mondani. Katolikus hittanra jártam, ettől nem lehet olyan könnyen megszabadulni. Ha nagy bajban vagyok, azt mantrázom magamban, hogy „Jézus, segíts!” Szóval nehéz erre válaszolni.

Pali: Milyen zenét hallgatsz mostanában?

Béla: Minden előadást másfajta zene határoz meg, a Parasztoperához, a Népi rabléthez népzenét hallgattam, a Kaisers Tv-hoz romantikusat, a Tündöklő középszerhez operaáriákat kerestem például. Ma már nem ragadnak magukkal ezek a zenék, annyi ideig és olyan intenzitással hallgattam őket, hogy mostanság inkább hangoskönyveket hallgatok.

Pali: És miket? 

Béla: Például Dragomán Györgytől a Fehér királyt. Az Egri csillagokat, a Mester és Margaritát, amit Szilágyi Tibor olvasott fel, szinte fejből tudtam az egészet. Játszottam az Arvisura Mester és Margaritájában, jó érzés volt újrahallgatni. 

Pali: Szerettél volna valaha művésznevet?

Béla: Nem.

Pali: Ismered a Pintér Béla nevű énekest?

Béla: Igen, hát a keresztény-pop ugye, de neki kéne megkeresnie engem, mert ő tudja, hogy én előbb voltam a művészvilágban, de valamiért érzi, hogy ebből rosszul jönne ki. Én meg hagyom, hát mindegy.

Pali: Előfordult már, hogy rákerestél magadra Google-ön?

Béla: Persze, hogyne.

Pali: Milyen gyakran?

Béla: Na... Ritkán. Nem az van, hogy fölkelek reggel, felmegyek az internetre, hogy van-e rólam valami újdonság.

Pali: Szoktál néha igazán rossz filmeket nézni? 

Béla: Nem. Ha látom, hogy rossz, akkor kikapcsolom.

Pali: Milyen gyakran jársz színházba? 

Béla: Ritkán, de amiről azt hallom, hogy jó, azt előbb-utóbb megnézem. 

B. Anna: Nekem egy jól bevált kérdésem van, amit mindenkinek fel fogok tenni, akivel beszélgetünk. Álmodban is szoktál rendezni?

Béla: Nem. De olyat álmodtam már, hogy botrányosat bukik egy előadásom. Egyébként a színházzal kapcsolatban kétfélét szoktam álmodni. Az egyik az, hogy elviselhetetlen a darab, a nézők tízesével mennek ki a nézőtérről és teljes a káosz a színpadon. A másik álmom a színpadi repülés. Hogy ott állok a színpadon és ide koncentrálok, ami a csakra vagy nem tudom mi, és minden további nélkül felemelkedek, lebegek.

Sz. Anna: És ez jó?

Béla: Hát ez csodálatos, igen. És van, amikor nemcsak lebegek, hanem tudom szabályozni a repülés sebességét és a magasságát is. De az, hogy álmomban jusson eszembe a megoldás egy adott előadással kapcsolatban, ilyenekben nem hiszek.

Varga Reni: Van visszatérő álmod ezeken kívül?

Béla: Nincs. Viszont eszembe jutott valami. Amikor meghalt az apukám, rá két napra azt álmodtam, hogy ott van a konyhánkban, és nagyon félelmetesen elindul felém, mintha bántani akarna, mire én felugrottam és megkérdeztem tőle, hogy mit akar, miért jött vissza? Ő erre sírva fakadt, és azt mondta, hogy azért, mert „úgy szeretnék még szeretni”. Hát meglehetősen szirupos ez így elmesélve, de a Kórház-Bakony című előadásunkat ez a mondat inspirálta. Akkora erőt adott ennek az álomnak az intenzitása, hogy eköré a motívum köré építettem az egész előadást. A darab végén ugyanígy elhangzik ez a mondat,- egyébként még senki sem mondta rá, hogy szirupos. Azóta nem fordult elő, hogy álmomban születik meg egy ötlet.

Sz. Anna: Nekem is van egy jól bevált kérdésem. Neked vannak állandó paráid?

Béla: Persze. Attól félek leginkább, hogy nem jut eszembe semmi. Hogy az a tehetség, ami eddig éltetett, és ami a társulat színészeit is inspirálta, elmúlik. Ez egy alapvető félelem. Hogy kiégek, önismétlésbe fulladok.

Pali: Akkor te úgy képzeled, hogy a tehetség el tud apadni, mint egy forrás?

Béla: Igen, miért ne? Ismerünk olyan művészi életutakat, amik egy aktív, erős, érvényes munkássággal indultak, aztán egy idő után már nem tudtak azon a szinten maradni.

B. Anna: Neked mi ugrik be a tehetség szóról? Te kivel foglalkoznál a helyünkben?

Béla: Czeizel Endre mindig Semmelweisszel példálózott, akit végül Bécsben agyonvertek. Én választanék egy olyan géniuszt is, akit elismernek a kortársai, és ettől szárnyal, illetve a hírnévvel kell megküzdenie, és foglalkoznék egy olyan zsenivel is, akit nem ismernek el, mégis elmélyül a munkájában és beteljesíti az életművét. Hát igen, ez egy nehéz út, de alapvetően azt gondolom, hogy a tehetséget elnyomni nem lehet.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése